Szerenádok 1.

Műsor:
Haydn: D-dúr divertimento, op.1 No.3
J. S. Bach: d-moll kettősverseny, BWV 1043
Brahms: G-dúr vonósötös (zenekari változat), op. 111.

Közreműködik: Kodály Filharmonikusok
Vezényel: Bényi Tibor

Haydnt méltán tartják a vonósnégyes atyjának, mert bár nem ő volt a legelső, aki ebben a műfajban alkotott, ám közel hetven szerzeményből álló életművével szilárdan megalapozta azt. A koncertprogramokon ritkán szerepelnek 1772 előtt keletkezett, korai kvartettjei, amelyeket különböző címeken – mint például cassatio, divertimento, vagy szerenád – adtak ki. A D-dúr divertimento öt tételből áll, ami a barokk táncszvitből és a bécsi szerenádból való fejlődést egyformán tükrözi. Lassú adagióval kezdődik, és háromrészes szerkezetével a barokk triószonátával mutat rokonságot. Ezután két menüettet is hallunk a szokásos trióval, melyek között egy száguldó Presto helyezkedik el. Végül egy virtuóz rondó zárja a divertimentót, felidézve a népszerű barokk tánc, a gigue karakterét is.

Johann Sebastian Bach 1730 táján komponált, két hegedűre írott d-moll koncertje a zeneszerző óriás legnépszerűbb művei közé tartozik. Létrejötte a lipcsei Collegium Musicum hangversenyeihez kötődik, melyeknek ekkoriban Bach volt az irányítója. A concertót a szólóhangszerek közötti finom, mégis kifejező kapcsolat, valamint az imitációk és ellenpontok gazdag használata jellemzi. A három tételből álló mű előadási ideje átalagosan negyedóra. Míg két szélső, gyors tétele az alaphangnemben, a közbülső, bensőséges Largo F-dúrban szólal meg. Bach több művéhez hasonlóan más verzióban is közreadta a d-moll kettősversenyt. C-dúr hangnembe transzponált két csembalós változata is egyre gyakrabban bukkan fel a hangversenyműsorokban.

A G-dúr vonóskvintett – Johannes Brahms 1890-ben, Bad Ischl-ben komponált műve – Práter-kvintett néven közismert.  Korábbi vonósötöséhez, az opusz 88-hoz hasonlóan ez is ún. brácsakvintett, azaz a két hegedű mellett a brácsa szólamot is megkettőzi. A nyitó, Allegro non troppo tételt egy G-dúr csellószóló uralja. Középső része g-mollban szól, bár számos hangnemet érint, mielőtt ismét visszatérne az alaphangnembe. A következő, Adagio brácsaszólóval kezdődik, amelyet cselló pizzicato kísér. Ezután egy kísérteties triola-motívum szólal meg. A hangszerek mindkét témát fejlesztik, kombinálják. A d-moll hangnemben mozgó tétel a viharos középrészt követően egy D-dúr akkordon zárul. A harmadik tétel (Un poco allegretto) négyes ütemű, és egy laza menüett, ill. trióformára épül, melyet rövid coda zár le. A fináléban (Vivace, ma non troppo presto) magyar zenei hatások is érezhetők. A tétel expozíciójában sokféle tematikus anyag jelenik meg, melyeket a kidolgozási részben fejleszt tovább a zeneszerző. Az eredeti tematikus anyag felidézése után – közvetlenül a coda előtt –nagy unisono skála következik, mely aztán a G-dúr alaphangnemű zárlathoz vezeti a hallgatót. A 19. század hírhedt zenekritikusa Eduard Hanslick nagyon kedvező véleménnyel volt Brahms művéről: „a kvintett rendelkezik a kézművesség nagylelkű és pompás szilárdságával, kifejező intenzitásával és a forma csodálatra méltó tömörségével…”

– baljos –