Halász Rita Mély levegő című első regényével elnyerte a 2021-es Margó-díjat, és ugyanabban az évben a Libri Irodalmi Díj 10 legjobb könyvet tartalmazó listájára is felkerült.

Pálos Hanna színművész, a budapesti Katona József Színház tagja jelentős szerepek nagyszínpadi megformálása után most egy sokkal intimebb, személyesebb és közvetlenebb produkcióban látható.

1 ÓRA 30 PERC (EGY RÉSZBEN)

SZEREPLŐK

Pálos Hanna

Csizmás András / Ajtai Péter(Nagybőgőn közreműködik)

STÁB

Író: Halász Rita

Színpadra alkalmazta: Zsigó Anna és Pálos Hanna

Dramaturg: Zsigó Anna

Látványtervező: Keresztesova Veronika

Zene: Csizmás András

Asszisztens: Dicső Dorka

Plakátfotó: Bartha Máté

Plakáttervező: Csáfordi László

Producer: Orlai Tibor

Homokszemcséket sírni

Egy tönkrement kapcsolat és egy válás kicsit sem fekete-fehér körülményeiről, családon belüli erőszakról, megcsalásról, szülői mintákról, önfeláldozásról, anyaságról, az erőszak továbbadásáról és az elengedés nehézségeiről beszél nekünk a Mély levegő. 

Egy kétgyermekes nő, Vera – képzőművész, ez fontos – fizikai és verbális erőszak miatt a férje elől ideiglenesen a szüleihez menekül. A történetben végigkövetjük a(z el)válás során felmerülő kétségeket, az önhibáztatást, a depressziót és cselekvőképtelenséget, a tombolást: az elengedés természetes stációit. A manipulációt, a visszaszerzési kísérleteket és a bírósági ügyeket. Péter, Iván és Márk – három férfi, három különbözően toxikus kapcsolat, amit a nőnek meg kell szüntetnie. Végül elérkezünk a csendes megnyugváshoz, a káoszból lassan, de ismét rend lesz, happy end.

Fontos, visszatérő motívum a felszabadító vagy éppen megfojtó víz: az úszás segít a nehézségek feldolgozásában, a kis hableány pedig nem tud sírni, mert víz alatt él. „Kegyetlen ez az Andersen. Írhatta volna, hogy homokszemcséket sírnak, vagy sókristályokat” – mondja Vera.

Az alapműből, Halász Rita 2020-ban megjelent, népszerű és díjnyertes regényéből (cikkünk itt) az Orlai Produkció, a Füge Produkció és a Jurányi Produkciós Inkubátorház közös színházi adaptációja sokat tart meg: a színpadon minimális kihagyásokkal szinte a teljes szöveg elhangzik. A dramaturg, Zsigó Anna feldolgozása végig követi a regénybeli cselekmény ívét, annak humorát és mélységét, érzelmi hullámzásait. Ez a hűség egyszerre előnye és hátránya, megbízható eszköze és kihívása a produkciónak: a narratív keret stabil bázis, amire a színház mint médium szabadon építkezhet(ne). Az előadás ezt több-kevesebb sikerrel teszi, amikor a változatos színészi munka, a praktikus szcenika és a hangulatfestő zenei betétek ellenére mégis mintha megrekedne az irodalom (a színházhoz képest) korlátolt mozgásterében.

A színpadi történések szűk, dobozszínházas kialakítású térben zajlanak – ez a forma több szempontból is kézreálló választás. Egyrészt ez egy intim közeg, ami fizikailag is közel hoz egymáshoz játszót és befogadót, így a privát élményeket kibontakoztató cselekménynek remek terepet biztosít. Másrészt mivel az előadás egyetlen színésszel dolgozik, a kis tér a figyelem irányítása miatt is helyénvaló megoldás.

A történet főszereplőjét és elbeszélőjét, Verát a színpadon Pálos Hanna kelti életre. Mivel a szöveg az epikus leírásokat, visszaemlékezéseket és a dialogikus, narrátoron kívüli alakokat megszólaltató elemeket folyamatosan variálja, az adaptációt érdekes és érdemes műfaji szempontból is megvizsgálni. A szöveg szintjén olyan egyszemélyes előadás ez, ahol több szereplő is megszólal, mégsem ütköznek nézőpontok. Nincs valódi konfliktus, csak különböző meglátások távolságtartó elbeszélése – Vera perspektívájából. A színésznő ennek ellenére nemcsak a narrátort, hanem minden megjelenő (ál-)mellékszereplőt is megtestesít: különböző gesztusokat, hanglejtést és megjelenést társít a bántalmazó férjhez, a talpraesett, de laza barátnőhöz és progresszív anyukához. A változatos színjáték révén így bizonyos tekintetben mégis létrejön a konfliktus: Pálos hangot ad a szöveg néma figuráinak. Azzal, hogy a „mellékszerepek” szavait (a regénnyel ellentétben) a színész/narrátor nem csak idézi, hanem itt és most, valós időben, realista eszközökkel kimondja, az elsőre talán egyértelműnek tűnő monodráma-jelleg meginog.

A színésznő mellett, a kevésbé megvilágított háttérben végig jelen van Csizmás András (máskor Ajtai Péter), aki a cselekményhez igazított dallamokkal nagybőgőn követi a játékot. Az élőzenei kíséretnek szimbolikus jelentése van, a hangszer kecses nyakát férfikéz fogja körbe – a hasonlat szép, de kifinomultabb lenne, ha azt az előadás színlapjának hátoldala nem tenné nyilvánvalóvá (plakát: Bartha Máté).

Pálos Verájának öltözete az erős, sokszor kemény személyiséget illusztrálja. A szinte férfias, fekete nadrág és a vízre emlékeztető kék (majd az események előre haladtával fehérre „tisztuló”) ing kombinációja a függetlenséget, önállóságot hivatott jelképezni. Ez már csak abból is kiderül, hogy Vera egyedül a Márk-jelenetekben, vagyis a hedonizmus és a lázadás, az úgynevezett kiélés epizódjaiban visel nőies elemeket, testhezálló trikót, fülbevalót, piros rúzst.

Nem ellentmondás-e, ha a feministának öndefiniált mű erősnő-alakja – a gyengeség és a testiség (!) pillanatait leszámítva – maszkulin jegyeket visel? Paradox módon, de ez a megoldás inkább ráerősít az évezredes sztereotípiákra (lásd: a férfi erős, a nő gyenge) ahelyett, hogy lerombolná azokat.

Keresztesova Veronika visszafogott, de hatásos szcenikája megmenti a Halász-szöveg helyenként didaktikus, enyhén patetikus elemeit. Ezt példázza A kis hableány-allegória színpadi megjelenítése: bár a feminista irodalomkritika iskolapéldája, a női önfeláldozásra és tárgyiasításra fókuszáló Andersen-mese kétségkívül könnyen párhuzamba állítható Vera történetével, a betét relevanciája és hosszúsága a regényben és az adaptáció szövegkönyvében egyaránt megkérdőjelezhető. Ezt a már-már szájbarágást ellensúlyozza az írásvetítő látványteremtő alkalmazása, amikor Pálos a szöveg felmondása közben egy, a projektor felületére helyezett tál vízbe kékes árnyalatú festékeket, különböző sűrűségű folyadékokat csepegtet. A heterogén anyagok elegáns keveredését a játszó mögött függőlegesen húzódó fehér textilen figyelhetjük.

Az előadás szépen, de óvatosan használja a vetítő lehetőségeit, színekkel, formákkal, textúrákkal, árnyakkal játszik. És játszhatna ennél jóval többet is: Keresztesova egyszerű, de nagyszerű megoldása nemcsak absztrahálja a színpadi világ pragmatikusságát, de a képzőművészeti alkotófolyamat meditatív, rituális és felszabadító jellegével egyensúlyozni igyekszik a szöveg és a narrativitás szigorát – ez pedig igen üdvös.